Michael Crichton valószínűleg nem sejtette, mikor megírta az Őslénypark című nagysikerű tudományos-fantasztikus regényét, hogy az ötlete alapján 2018-ban már a második trilógia középső része kerül a mozik kínálatába, ami nem más, mint a Jurassic World: Bukott birodalom. Ennek apropóján osztom meg gondolataimat a filmsorozat első trilógiájával kapcsolatban.

Jurassic Park (1993)

 - Isten megteremté a dinoszauruszt, Isten elpusztítá a dinoszauruszt, Isten megteremté az embert, az ember elpusztítá Istent, az ember megteremti a dinoszauruszt. 

- A dinoszaurusz megeszi az embert... az asszony örökli a földet. 

Kevés film tudhat magának akkora kultikus szerepet, mint az eredeti Jurassic Park: hisz ki ki ne hallotta volna John Williams legendás dallamait, izgulta volna végig a Tyrannosaurus első megjelenését a filmben, vagy ne nevetett volna Ian Malcolm egy-két megszólalásán. A megjelenése óta eltelt huszonöt évben a folytatások mellett dinós játékfigurák lepték el a játékboltok polcait, számítógépes játékok készültek, tematikus vidámparkok nyíltak a világ több pontján. A siker kulcsa kétségkívül több komponensből tevődött össze: Crichton révén adott volt egy remek alapanyag, amihez a popcornmozik királya, Steven Spielberg remek érzékkel nyúlt hozzá, megcsillogtatva rendezői erényeit. 

Aminek pedig nagy mestere Spielberg az a finom, lassú történetvezetés, hogy bár rögtön az első jelenetben Velociraptorokat hoznak egy ketrecben, csak a szemüket látni és a tombolásukat hallani a ketrecből. Örökérvényű igazság, hogy a legfélelmetesebb az, amit az ember nem lát, így kénytelen a saját képzelőerejére hagyatkozni. Ezt a Párbaj és a Cápa készítésekor is bebizonyította Spielberg, és ezúttal is: az első dinót csak a huszadik perc környékén, míg a nagyágyút egy óra után tárja csak a szemünk elé. A CGI és animatronika által életre hívott Tyrannosaurus lenyűgözűen élethű, így huszonöt év távlatából is, Spielberg pedig remekül megkomponálta a jelenetsort, a szinte a végletekig húzva az ember idegeit, ám a feszültség megteremtéséhez és fenntartásához való tehetsége a film végén lévő konyhai jelenetben csúcsosodik ki. 

A film másik nagy fegyvere tehát a látványvilága. Ha a dinók nem lettek volna ilyen élethűen "megcsinálva", valószínüleg a T. rex vagy a Velociraptorok felbukkanásai se lehettek volna ilyen hatásosak és vérfagyasztóak. És bár a filmnek megvannak az emlékezetes emberszereplői is, mint Alan Grant, John Hammond vagy Ian Malcolm, ennek a filmnek mégiscsak a feltámasztott őslények a valós sztárjai. A könyv filozofikusabb hangvételével ellentétben Spielberg inkább a látványra, a kalandra és a borzongatásra helyezte a hangsúlyt, megtámogatva John Williams zenéjével, ami szintén nagyban járult hozzá a film kultikussá válásához. 

Habár a film a megjelenésekor nem aratott osztatlan sikert, én mégis úgy gondolom, hogy műfajának egyik egyik legjobb képviselője. És a dinók, azok dinók. 

10/9

Az elveszett világ: Jurassic Park (1997)

Spielberg a négy évvel későbbi folytatásra is visszatért, mint rendező, ám már jóval kevesebb lelkesedéssel, ami meg is látszik a végeredményen. Ám az ő esetében ez csak annyit jelent, hogy a filmből nem vált akkora klasszikus, mint lehetett volna. 

A történet kiindulópontja ezúttal az, hogy John Hammond meghiúsult álma nyomán a parkban, illetve a szomszédos ,,b-helyszínen", a Sorna-szigeten szabadon eresztett dinoszauruszok háborítatlanul éljék tovább a külvilágtól elszigetelt életüket. Eközben az InGen Hammond korábbi tervei alapján San Diegoban próbál egy dinóarénát létrehozni, amihez természetesen szüksége van az őslényekre is. 

A film velejében megint az történik, mint az első részben: egy csapat ember próbál élve kijutni a szigetről, nyomukban a vérengző őslényekkel. A különbség annyi, hogy már nem egy, hanem két Tyrannosaurus kajtat utánuk friss húsról álmodva. Dupla T. rex, dupla izgalom: paráztatás felsőfokon. Új robot barátai közreműködésével Spielbergnek sikerült az első részt is felülmúló, rettegős-futós-sikítós szcénákat fabrikálnia. 

Ebben a részben azonban már kiütközik, hogy a franchise nem képes a további fejlődésre, amit az első részből visszatérő, immár főszereplővé avanzsált közönségkedvenc, a Jeff Goldblum által alakított Ian Malcolm frappánsan meg is fogalmaz:

Hű-ha! Mindig így kezdődik! Aztán majd jön a futás, meg a sikítás!

Habár a szigetre való visszatérés eredeti célja az állatok békés dokumentációja volt, ami által prezentálni lehetne azt ott kialakult ökoszisztémát, illetve érvelni a emberi beavatkozás ellen, értelemszerűen egy szörnyes kalandfilmet nem lehet kormányzati fejesekkel való kávézgatással kitölteni, nagyvárosokban randalírozó dinoszauruszokkal annál inkább. Így Hammond célja csak a keretét adja a történetnek, két rövidke jelenet erejéig. A film a végkifejletével tulajdonképpen le is zárja az őslényekkel teli sziget történetét, de mikor a dinók harapnak, a nézők fizetnek. 

Összegezve az Elveszett világ egy feszült és szórakoztató kalanfdilm, ami meg sem közelíti az elődjét, de még nem hat erőltetettnek, mint a franchise ezután következő epizódjai. 

10/7

Jurassic Park III (2001)

 A harmadik etapra se könyv, se Spielberg nem maradt: a rendezői székbe a tisztes hollywoodi kisiparos, Joe Johnston ülhetett, részben eredeti elképzelés, részben pedig a könyvekből összekanalazott ötletek alapján pedig összetákolta sorozatunk harmadik felvonását. 

Nevezhetjük-e egyáltalán ezt a három filmet egyben trilógiának? Az első film tekinthető egy kerek egésznek, ami a másodikkal kiegészülve egy komplettebb történetet alkot. A Jurassic Park III azonban nem egy nagyívű, a feltámasztott dinoszauruszok sorsát meghatározó történetet mesél el, mint a két előző film, hanem már magát a sztorit is egy mondatban össze lehet foglalni (fiú elveszik a szigeten, megyünk, megtaláljuk, megmentjük, menekülünk), és semmiféle ráhatása vagy súlya nincs a franchise-ra nézve. Úgy is lehetne mondani, hogy mer kicsi maradni. Nagy valószínüséggel, ha ma kerül forgalmazásra, akkor a trendnek megfelelően csak egy spin-off jelzővel ellátott mellékzöngeként tekintenénk erre a filmre, ami valójában. 

Gyakorlatilag a teljes történetet ellőttem a zárójelben, így rá is térek a megvalósításra. A kreatívok vakarhatták a fejüket erősen, hogy az előző rész két T. rexét hogyan lehetne fokozni, így lett a Spinosaurus a sorozat új üdvöskéje. Az előző rész Ian Malcolmja után ismét az eredeti film egyik szereplője lett kikölcsönözve, ezúttal Alan Grant (Sam Neill), hogy ismert karakterként és közönségkedvencként a húzóneve legyen a filmnek.

Joe Johnston nem törődött holmi feszültségteremtéssel, a szigetre való megérkezés után a hűha-részt teljesen kihagyta, és rögtön rátért a film sava-borsát jelentő futásra, illetve sikításra, ami az említett Spinosaurus képében randalírozza ki magát. Abból a célból, hogy még a hülye számára is világos legyen, ki az új dinó a háznál, Spino stílusosan látja el a baját egy T. rexnek, ami dramaturgiai és biológiai szempontból is egy totális mindfuck volt. 

Tulajdonképpen túl sokat nem is lehet, és nem is érdemes a harmadik felvonásról beszélni: egy szimpla B-film, de annál nívósabb technikai és látványbeli megoldásokkal, egyszerű, pörgős, egyszeri megtekintésre tökéletesen alkalmas, de nem hiszem, hogy nagyon bárkinek is a szívéhez nőtt volna. 

10/5