Nehéz ezt a filmet a Potterverzum elkötelezett rajongójaként elfigultság nélkül értékelni. Kettős érzések játszanak bennem: az egyik gyermeki oldalam izgatottan újságolná minden magnixnek, hogy Roxfort, bölcsek köve, és Hedwig's Theme, a másik a szemöldökét ráncolva próbálja összerkni, hogy filmünk mégis miről akart szólni?

A két évvel ezelőtt bemutatott Legendás állatok és megfigyelésük ha nem is ért fel a nagy elődökhöz, de egy egészen korrekt kis varázslós kalandfilmet fabrikált belőle a forgatókönyvíróvá avanzsált Rowling, és a Harry Potter-szériából négy filmet rendező, a világban otthonosan mozgó David Yates. A Potter-filmekkel ellentétben a Legendás-állatok sorozat nem könyvadaptáció, nevét a Potter-könyveket kiegészítő kis "enciklopédiáról" kapta, amely az univerzum mágikus csodalényeit volt hivatott bemutatni. Ezt a könyvet írta Göthe Salmander (értsd: Rowling álnéven), aki a tárgyalt filmsorozat szereplője lett (a cím másik része is magyarázatért kiált, de ezt a későbbiekben). Az első rész még részben köréjük szerveződött, de már akkor is egy furcsa kettősség jellemezte a filmet, mivel a sztori kifutásában már nem ők kapták a reflektorfényt. Jelen epizódra ez hatványozottan igaz: a lényeknek nincs nagy ráhatásuk a cselekményre, jelenlétük inkább a keményvonalas fanatikusok kiszolgálására hivatott. Egy kivétel jutott eszembe, ami említésért kiált, de ennek ellenére értelmetlennek tartom a Legendás állatok megnevezését a filmnek, ami gyaníthatóan az elkövetkezendőkben is maradni fog, még erőltetettebb módon, mivel látványos módon a sztori nem egy áldokumentumfilm irányába indult el, hanem a varázsvilág általunk ismert legismertebb konfliktusát kezdte el komótosan bemutatni. 

Épp ezen okból tartom Göthe és baráti körének újabb összerverbuválását is erőltetettnek, és kíváncsian várom, miként találnak nekik helyet a további filmekben. Alapos gyanúm van rá, hogy a moziközönség nagyobbik fele elnyomott egy ásítást, miközben Queenie (Alison Sudol) és Jacob (Dan Fogler) hosszú percekig tartó andalgását kellett nézni a mozivásznon, és közben várta, hogy Willy Wonka az a szőke rohadék újból felbukkanjon. Egyébként mindkettejüket nagyon szeretjük, de be kell vallani, hogy mindenki a két nagyágyút várta a filmben. 

Apropó, Sweeney Todd Grindelwald. Az ő bűntettei kellenének, hogy szolgáktassák a film sava-borsát, de ebből egyelőre vajmi keveset kaptunk. Ahogy szinte minden másból is, amibe a film belekezdett. Nehezen volt megfogható a film központi cselekményszála, a centruma, az eleje, a vége, a cselekményív, a sztori sok helyen feleslegesen túl van bonyolítva, egyes történetszálak pedig maradtak a levegőben lógva, és van, aminek az értelmét sem látni (Nagini?) - amit láthattunk, az maga volt az őskáosz, és ez a történetvezetési és dramaturgiai kudarc egyértelműen szeretett írónőnknek róható fel, amin a tisztes iparosnak számító David Yates sem tudott segíteni. Forgatókönyvíróként Rowling egyelőre nagy csalódás, de még van három filmje belelendülni, és lerakni valami tőle megszokott minőségű munkát arra a bizonyos asztalra. Johnny Depp a hosszú évek alatt flepnisekre kialakított mimikáját hívta segytségül Grindelwald életre keltéséhez, Jude Law pedig szerény véleményem szerint remek választás volt a fiatal Dumbledore szerepére. 

Akik attól féltek, hogy a Grindelwalddal való kapcsolatuk nagyon az arcunkba lesz nyomva, azokat megnyugtatom, a szerelmi szál finoman és ízlésesen meghúzódik a háttérben, habár egyelőre nem is szántak rá számottevő játékpercet. (Zárójelben megjegyzem, apró kis ellentmondások vannak az általunk ismert kánonhoz képest, például Dumbledore itt sötét varázslatok kivédését oktat a Roxfortsban átváltoztatástan helyett, ami szerintem jobban is illett a karakteréhez - de ez csak szőrszálhasogatás. McGalagony professzor is tiszteletét teszi egy pillanatra, akinek valós életkorával kapcsolatban a legtöbben konfúziós bűbáj hatása alatt érezhetik magukat.) Akit Eddie Redmayne eddig idegesített, az valószínüleg ezután sem fogja a szívébe zárni, tobábbra sem az a kifejezett hősalkat, a többuek, Dan Fogler, Katherine Waterston, Alison Sudol pedig sajnálatos módon szürkébbek, mint az előző részben. 

A leírtak alapján úgy tűnhet, hogy a Grindelwald bűntettei közel áll a nézhetetlenhez, de ahogy a felvezetésben említettem, a varázsvilág megszállottjai számára tartogat szép pillanatokat: van itt Mágiaügyi Minisztérium, Nicolas Flamel, visszatérünk a Roxfortba pár jelenet erejéig (a klasszikus dallamoknál megdobban az a bizonyos szív), a furkász még mindig ennivaló, a filmet pazar látványvilággal ruházták fel a trükkmesterek, és Grindelwald személyében kapunk egy ígéretes antagonistát, egy igazi manipulátort, akit botorság volna Voldemorthoz hasonlítgatni, és akit bízom benne, hogy jobban kibontanak majd az elkövetkezendőkben. Plusz pont jár a helyszínválasztáshoz, a sorozat révén a varázsvilág végre túlmutat az angolszász kultúrán, immár Párizs is pezsgő, mágikus metropolisszá változott. 

A kérdés az, van-e még elég kraft ebben az univerzumban, hogy valódi értéket képviseljen, és ne csak a nosztalgára vágyó Potter-hívők elvonási tüneteit legyen hivatott enyhíteni. Jómagam pozitívan állok hozá, és biztos vagyok benne, hogy Rowlingnak kész terve van a sorozat hátralévő három részére, amiben minden kis részlet a helyére kerül - ha önálló moziként nem is állja meg a helyét, remélhetőleg a Legendás állatok: Grindelwald bűntettei egy fontos darabja lesz az írónő kirakósának, akiről az elmondható, hogy a fantáziája még mindig a régi.